Ars poetica

Urbi és Zoli

Imádunk dolgozni a szőlőnkben! Imádunk -5 fokban metszeni, és 45 fokban fürtritkítást végezni! Előre érezzük a szánkban a saját borunk ízét! Előre látjuk a Variszkusz palackokat a barátaink asztalán. Igazság szerint, nincs olyan mozzanata a nadapi Csúcsos-hegy lábánál végzett szőlészeti munkának, amit ne szeretnénk. Emiatt tudjuk, hogy kiváltságosak vagyunk, és ezért még sokáig fogunk szőlő munkával és szép borok készítésével foglalkozni. Nincs tudásunk, mégis a legmagasabbra tesszük a lécet. Ha a szőlőt elviszik a seregélyek - legyintünk egyet. Ha a telepített oltványok nem erednek meg - újrakezdjük a telepítést. Ha a teljes termést elveri a jég - együtt kacagunk. Mi vagyunk a Nadapi Bolondok. Ez a mi hitvallásunk.
Bácsi Zoltán és Urbán Zsolt


A címketervezőnk

Brigitta a címketervezőnk

A szőlőben élő barátunk :)

Variszkuszi gyík

Facebook

Megosztás a facebookon
Írta: Bácsi Zoltán - 2012 február 29.   

mikis

Van nekem három barátom. Együtt dolgozunk. Ha tehetjük, együtt ebédelünk, és ha már épp tehetjük, s miért ne tehetnénk, nem a munkánkról beszélünk. Témákat feszegetünk, vitázunk, nagy örömmel, meghallgatjuk a másikat. Mindenkinek megvan a saját szerepe a rendszerben. A rendszert ismerjük és szeretjük. Meghívtam őket egy hétköznap este a pincémbe.

 

 

Ropogós héjú lipóti kenyér, víz, négy pohár, kevés fény, halk blues zene (Eric Burdon & War), az asztalon nyolc palack bor. Sorrendben: Variszkusz száraz 2009, Somlói Apátsági Hárslevelű 2009, Szepsy Furmint 2009, Orsolya Kékfrankos 2008, Ráspi Mágus 2008, Bussay Pinot Noir 2009, Németh Attila 2007-es Diósi Sárga Muskotály. Így jutottunk el a köves őszibaracktól, az aszalt kajszin és hársfamézen és csipkebogyó teán és mineralitáson át a flow-ig, az őszt idéző ízekig, az elveszett Paradicsom kereséséig, a tradícionális közösségekben lévő megtartó erőig és az Istenek italáig.  ... de most nem ez a lényeg.

borsor

Az történt, hogy Évi befészkelte magát a sarokba, oda, ahol minden oldalról boros palackok és könyvek vették körül. Innen lehetett legjobban belátni a pincét. Bebugyolálta magát egy pokrócba, kóstolt, figyelt. Aztán az Orsolya bornál kibukott belőle az emlék.

Amikor a nagyobbik lánya még óvodába járt, volt egy kedvenc helyük a lakásban. Egy kis szeglet, egy beugró, ami teljesen elkülönült a lakás többi részétől. Gyakorlatilag egy kanapéból és párnákból állt, a falakon körben könyvespolcok. Olyan hely, ahová az ember bevackolhatja magát. Ha valami bajuk volt, az lett a menedék. Oda befeküdtek, begubóztak, halkan beszélgettek, megszűnt a világ. Olyan pici volt, hogy nem lehetett nem egymáshoz érni. Ez is biztonságot jelentett. Az ember a barátaival beszélget ilyen körülmények között. Ha bármikor baj volt, a lánya csak annyit mondott, gyere anya, menjünk a mi kis helyünkre. Így született meg a mikis. Az ő helyük. Ahol minden kerek és érthető és karnyújtásnyira van. Mint anya pocakjában lehetett. Keresek valamit? Odanyúlok, megvan. Kíváncsi vagyok? Elérem. Megkopogtatom. Kapcsolatot akarok teremteni? Dörömbölök egy jó nagyot. Elzsibbadt a karom, ahogy a fejemet támasztom rajta? Átfordulok. Hogy is szól az idézet a kedvenc könyvemből? Odanyúlok, leemelem. Nem értek valamit? De, mindent értek. Minden ismerős. Látom-fogom-érzem-értem. Ha akarom – az enyém.

Nagyon megérintett amit Éva mondott. Kamasz koromban ugyanez volt nekem az alsórákosi ház kertje végében a kis kégli. Apu építette még ’75-ben, eredetileg nyárikonyhának. A falak furnérlemez és hungarocell. A tető hullámpala. A padló betonba nyomkodott cserépdarabokból állt, rajta szőnyeg. Egy kis ablak. Körbenézek az ágyról: jobbra óriási íróasztal hat fiókkal, az ajtó, szemben a falon mosdó, mellette 150 kazetta a falon, szigorú rendben, aztán a százéves asztal, rajta a hifivel, villanyradiátor, szekrény a ruháknak, fölötte könyvespolc, dugig könyvekkel, négy óriási hangfal és újra ágy. Megálltam a kégli közepén – elértem mindent. Mikis. A barátaim imádták. Ha betévedtek, és gyakran betévedtek, nem nagyon akaródzott elmenniük. A kégli nem volt több nyolc négyzetméternél, ha lábujjhegyre álltam, a fejem elérte a plafont, de megesett, hogy tizenöten is befészkeltük magunkat. Mikis. Minden rendben, mindent ismerek, mindent elérek.

Most értettem meg Márai sorait. „Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam.” Világos. Nem a bor miatt kell a pince. A pince azért kell, mert a pince mikis. Öreg faajtaját én nyitom ki, a zár óriás kulcsa énnálam van, ez itt az én birodalmam, belépek, a prés, a fakádak, a szüretelő eszközök, a néhány üvegpohár a kóstoláshoz, a lopó a falon épp ott van, ahol én hagytam legutóbb. A világ kerek, minden törvény szerinti. Itt én vagyok otthon, itt nem háborgatnak. Gazda vagyok. Tudom minek mi a rendje. Az eszközök mögött újabb ajtó, újabb szentély, az igazi. Mögötte homály és hordók, a hordókban bor. De a bor csak másodlagos. A lényeg itt a mikis. Ez itt az enyém. Messzemenőkig nem materiális értelemben. Ajtó, mögötte homály és hordó, a hordóban bor, csöpp metafizika. Én itt kiigazodom. ... én itt kiigazodom? Innen már csak a barát hiányzik. A három barát.


Bácsi Zoltán

2011. február 29.


Vissza a többi cikkhez



 
Támogatja a Joomla! by