Bussay doki csörnyeföldi orvossága

Emlékszem, a Borbarát magazinban olvastam a cikket. A Doki az őszi telepítését tervezte, sok ezer tőkéről volt szó, aztán korábban jött az eső a vártnál. Pár barátjának említette csak, hogy gond van. Aztán a munka napján kint volt a fél falu, 15 évestől 75 évesig, a felesége közel száz emberre főzött. Akár a mesében.

(a kép forrása)

Azonnal elhatároztam, hogy a következő túránk hozzá vezet. Mivel a 240 kilométert sokalltam a harmincéves MZ-vel megtenni (ellentétben a korábbi bortúrákkal), ezért Urbival és Brigivel autós túrát szerveztünk Muraszemenyére. Velünk tartott Ráhin barátom is, aki addig csak sört és rövidet… A borokat komoly távolságból és viszonylagos értetlenséggel próbálgatta, Urbiékat pedig még sosem látta, de ahogy a Dokiról meséltem neki, valami megmoccant benne. Elém állt, s bár tudta, hogy ezekre a túrákra mi hárman még soha senkit, azt mondta, ő bizony velünk tartana.

Kora délután szorítunk kezet a Dokival a háza előtt. Leültet minket, pogácsát varázsol elő, elmegy borért. Visszajön négy palackkal a hóna alatt. „Barátaim, arra gondoltam, mielőtt nekilátunk beszélgetni, igyunk egy kortyot!” És megtudjuk, hogy sajnos csak másfél óránk van, a Dokit várja a helyi vadásztársaság.

(a kép forrása)

Konkrét elhatározással jöttem. Pontosan tudtam, mit akarok megtudni a Dokitól, és milyen kérdésekkel fogom elérni, hogy levigyen minket a pincéjébe, körbevezessen a szentélyben és beavasson a titokba. Ehhez képest másfél óráért autóztunk négy órát? Gyorsan meg is kérdeztem tőle, hogyan történik a borkészítés. Nézett rám csodálkozva. Újra feltettem a kérdést, más szavakkal. „Hát, van egy öreg présem. Abba beleteszem a szőlőt, és roppantok egyet a bogyókon. Hagyom, hadd csorogjon ki a leve. A levét beteszem a hordókba, és várok. Naponta lejövök, hallgatom őket, megkóstolom őket, figyelem, hogy mit üzennek. Amikor úgy érzem, elkészültek, akkor palackba kerülnek.”
Ettől aztán nem lettem okosabb. „Mégis, mennyire kell meghúzni a prést?” „Hát, én nem nagyon húzom meg. Egy picit. Csak segítek a szőlőnek, hogy elinduljon a borrá válás útján. Az én törkölyömet egy környékbeli elviszi, és abból még bort készít. A múltkor láttam valakit, aki úgy ráhúzott a présre, hogy a törkölyből egy malomkő keménységű guriga lett. Fent voltunk egy domboldalon, az a guriga megindult, a domb aljában kettétört egy csemetefát.”

Hüledezünk. A Doki megpróbálja megelőzni az újabb kérdésözönt, szabadkozik: „A hordóban pihenő borok halála a kóstolás” – mondja. Aztán Hamvast hozza példának. Arról beszél, hogy a borkészítés során, bár van értelme a folyamat ismeretének és a szakmai tudásnak, nem ezek az elsődlegesek. Kell valami más, valami több, a tudás kevés, sőt néha zavaró is lehet. Hamvasra Hamvassal felelek, majd egy Lin-Csi idézet ugrik be, amelyet nemrég olvastam:
„A tejben a vaj nem látszik,
a Tanítás néma titok.
Tudás nem tudást szül,
szívedre bízd látásod.”
Megállapítjuk, hogy Hamvas és Lin-Csi jól kijöttek volna egymással.

Fél órája beszélgetünk. Poharamban a borsor első tétele, az Esküvé utolsó pár cseppje. Balra nézek, mellettem Ráhin barátom szorongatja a poharát élete első kóstolóján, alig hiányzik belőle. Odahajol a fülemhez: „Te, Zoli! Tényleg ez a legrosszabb bora?”
A Doki váratlanul megszólal: „Barátaim! Arra gondoltam, menjünk be a pincémbe, és kóstoljunk meg néhány bort hordóból!”

Megállunk az első ötszáz literes hordó mellett. Olaszrizling. A következő is. Aztán rajnai, szürkebarát, tramini. A sor végén egy kövérszőlőből készült csoda. Olyan intenzív kajszibarack illat csapja meg az orromat, mint soha azelőtt és azóta. A Doki szabadkozik, ebből csak keveset tud tölteni. Elmondja, hogy fél évvel ezelőtt le akarta főzni pálinkának, annyira nem mutatott semmit sem. Mára megszépült. Ilyen a bor.

Újra a kóstolóhelyiségben ülünk. Az ajtó nyitva maradt. Kint esik. Erős, de lágy eső, alig van hangja, megtölti a teret a tavaszi eső meleg kőről felszálló illata. A Doki arról beszél, hogy a szőlőnövény hasonló az emberhez. Tudni lehet, mitől érzi jól magát, és meg lehet ismerni a betegségét. A gazda legyen kint gyakran a szőlőben. -„A gazda szemétől hízik a jószág” – mondja. Ha a gazda távol van, a szőlő szenved, megbetegszik, rossz esetben meg is hal.

Túl nagy a csend. Jobbra nézek, Briginek és Urbinak folynak a könnyei. Késve eszmélek. Nekik van beteg, nagybeteg szerettük a családban, akivel szemben bármilyen gyógymódot alkalmaztak is, egyik sem bizonyult sikeresnek. A Doki, a Doki bora beindította a rég visszatartott feszültséget, ők pedig odaadóan engedtek a törvénynek, és kisírták magukból azt, amit három évig nem tettek. Csendben, szelíden. Végigjárták az ország összes specialistáját és a bevált alternatív gyógymódot kínálókat, de 240 kilométert kellett autózniuk, el kellett zarándokolniuk a határhoz, hogy ráleljenek a nekik szükséges gyógymódra. Nem lehetett kimaradni a helyzet hatása alól: kint zuhogott – bent a könnyeink záporoztak. Ráhin nem értette, de nem is érthette. A Doki nem tudott semmit, de ő értett mindent. Ezért mesélt tovább. A poharunkban már egy kései tramini, újabb csoda. Arra gondolok: vajon Ki vagy Mi roppant rajtunk, embereken, hogy azzá legyünk, amik vagyunk? Mi segít jobbá lenni, átalakulni? Apu, anyu, az asszonyunk, a férjünk, a szerelmünk, a tanítónk, a rendszer? Isten? Én magam? A szőlőnek miért megy magától a borrá válás, és nekem miért oly nehéz?

Esik. Megáll az idő. A Doki roppantott rajtunk egyet. Nem sokat, épp csak annyit, hogy a levünk kicsorduljon. Épp csak annyit, hogy az átalakulás megindulhasson. Ő ehhez ért. Ehhez van talentuma. A kétméteres, százkilós mackó, öt falu orvosa csörnyeföldi orvossággal kínálta betegeit. Mi pedig csak ültünk, szorongattuk a poharunk szárát, és figyeltünk odaadón, belenyugvón, bambán-boldogan, eleinte izgatottan-lelkesen, majd lelassulva-meghatódva, később sós könnycseppeket nyaldosva arcunkon, és azt éreztük, hogy minden rendben. A megfelelő helyen, a megfelelő emberekkel, a megfelelő időben. Ez nem a sebek felszakítása volt, hanem egy gyógyító folyamat, ahol mind a gyógyító, mind a gyógyított akaratán kívül, öntudatlanul sodródik bele a helyzetbe, mintegy a nagyobb erők játékaként. Vajon a kinti eső katalizálta a sírásunkat? Vagy a mi hangulatunk és könnyeink idézték oda a természet erőit? Nem tudni, de a két dolog olyan magától értetődő természetességgel történt egymással szinkronban, hogy az felpattintja az ember szemét, s ami felejthetetlen, a mai napig.

A történet 2005. április 15-én, szombaton, délután kettő és hat között játszódott le. A kóstolt palackos borok: Esküvé 2003, Szürkebarát 2003, egy édes olaszrizling és egy édes tramini (talán 2003-ból). Urbi, Brigi, Ráhin – kedves barátaim. A Doki dr. Bussay László, kedves borászunk, kedves tanítónk. Isten éltesse, Doki! Boldog karácsonyt!

Bácsi Zoltán
2009. december 22.

Vissza a többi cikkhez